Én, az iguána ?A költő olykor nem más, mint selymes döglégy, tündöklő kis
metálzöld Ford. Farkasok falkamelegébe vágyik. Csomagol. Folyton úton van.
Kontinensek, nemzetségek és fajok között. Hol kutyaként bukkan föl, akit feslett
majommancsok bosszúja fenyeget, és kiugrasztja a sebességet a nyúlból, hol a
pápa rinocéroszaként hajójával zátonyra fut, míg bundás gitárokat pörget az ég,
és a réten nyugdíjasok nyihognak. Megint máskor pedig a sültgesztenye-éjszakából
kígyózik elő, és oroszlánokat csábít tengelyének minden görbületébe. És mi csak
nézünk, mint a vaszabis mandulával tömött medvék. És nem tudjuk, mi ez, de jó
nagyon. Állatpoétika at its best. De nem is érteni kell, csak komótosan
elszopogatni. Márton Ágnes verseit a számos külföldi megjelenés és díj után
végre magyarul is olvashatjuk. Ez pedig ünnep a javából, mert a szerző magával
hoz valamit az angolszász (és más nemzeti) hagyomány(ok)ból, ami itthon nem
őshonos. A maró öniróniát, a fölszabadult játékosságot, és ami még ennél is
fontosabb, a szédítően gazdag, privát költői nyelv kialakításának belső igényét,
a klasszikus avantgárd bretoni szabadasszociációját vegyítve Ted Hughes
magánmitologikus Varjújával.? (Závada Péter) ?Márton Ágnes kötetének olvasója
mintha Noé bárkájára szállna föl. Minden versben más állat beszél, vagy más
állatot szólít meg az emberi hang. A legkisebbektől a legnagyobbakig. Márton
Ágnes bárkája azonban nem a menekülés hajója, nem a kegyelem hírnöke.
Ellenkezőleg, vad és kellemetlen, apokaliptikus hely, szenvedések, kínzatások
színhelye. A versek telis-tele vannak váratlan képzettársításokkal, a hangjuk
zabolátlan, eltörlik az állati és az emberi minőségek határait. Márton Ágnes
nyelve felismerhetően egyedi, megszólalása emlékezetes esemény.? (Schein Gábor)