6:3 - A meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt 1953. november 25. A
ködlepte Wembley-stadionban a futball szülőhazája és addig legfontosabb csapata,
Anglia fogadta az ötvenes évek legizgalmasabb válogatottjának számító
Magyarországot. Az angolok felé óriási volt az elvárás, hiszen addig még soha
nem kaptak ki hazai pályán. A Magyarország-Anglia-futballmeccsre a birodalmi
érzület utolsó fellángolásakor, II. Erzsébet megkoronázása és a Mount Everest
meghódítása idején került sor. A magyar játékosok úgy indultak neki a barátságos
mérkőzésnek, hogy tudták, nagy lehetőség előtt állnak, ugyanakkor a szovjet
vezetés részéről rájuk is kőtömbnyi nyomás nehezedett: kizárólag a győzelem
számított elfogadható eredménynek. Az újságok már a találkozó előtt Az évszázad
mérkőzésének kiáltották ki a meccset. Mire megszólalt a mérkőzés végét jelző
hármas sípszó, a szakírók, a játékosok és a szurkolók egyaránt tudták, hogy a
megnevezés egyáltalán nem túlzás. Idén, 2023-ban, hetven esztendővel később, a
meccsnek a futballpályán messze túlmutató szimbolikus jelentősége is van. A 6:3
annak a találkozónak a részletes története, amely a játék alapjait megrengető
következményekkel járt; nyugodtan kijelenthető: örökre megváltoztatta a
futballt. A magyar kiadáshoz az előszót Marco Rossi, a magyar
labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya írta. Részlet a könyvből: A magyarok
tudták, hogy otthon, hazai pályán olyan fegyvertény volna legyőzni az angolokat,
amellyel véglegesen beírhatják nevüket a játék történetébe. Tisztában voltak
vele, hogyha ezt az esélyt elszalasztják, aligha hullik majd újabb lehetőség az
ölükbe. Nem volt tehát más választásuk, ki kellett ütniük az ellenfelüket. A
feszültséget csak az enyhítette valamelyest, amikor a nem kifejezetten
égimeszelő Puskás, miután megpillantotta Ernie Taylort a kijáratban, azzal tért
vissza a többiekhez, hogy Anglia soraiban még egy nála is alacsonyabb játékos is
helyet kapott. Hogy tovább javítson a többiek kedélyén, Puskás fogadott
Kocsissal, hogy nem tud százat dekázni egyhuzamban. Kocsis engedelmesen belement
a játékba, és már kilencvenkilencnél tartott, amikor Czibor, a többiek
derültségére, közömbösen oldalba lökte. Puskás azért kifizette neki a tétet.
Miközben a RAF zenekara az utolsó darabjait is eljátszotta a himnuszok előtt, a
két csapat végül szembenézhetett egymással a Wembley-stadion játékoskijárójában.
Ekkor került sor arra a momentumra, amely a futball folklór egyik oly sokat
emlegetett legendájaként bevonulva a történelembe, tökéletes metaforaként
szolgált a következő kilencven perc eseményeire. Amikor a játékosok egymást
méregették, az angolok láthatóan meglepődtek, sőt már-már szórakoztatónak
találták a magyarok öltözékét, akik könnyűnek tűnő és alacsonyabb szárú stoplist
viseltek a britek hagyományosan nehezebb, bokaközépig érő bőrcipőinél. Az
angolok jól tudták, hogy az ellenfeleik a kemény, belemenős futballról ismerik
őket, ezzel együtt őszintén megütköztek azon, hogy a vasfüggöny túloldaláról
érkező csapat, amelynek tagjai állítólag sanyarú körülmények között tengődnek és
világéletükben keményen robotoltak, olyan lábbeliben érkeztek a meccsre, amely
inkább illett volna egy felsőosztálybeli dandyhez, mint komoly labdarúgóhoz.
Billy Wright olyannyira meghökkent az ellenfelük viseletén, hogy Stan
Mortensenhez fordult, és ekkor súgta oda neki azokat a - saját szerénytelen
értékelése szerint halhatatlan - szavakat: Nem lesz itt semmi gond, Stan. Nézd
csak, még rendes szerelésük sincs! A szerzőről Matt Clough újságíró, fiatal kora
óta nagy futballrajongó. Cikkei jelennek meg többek között a Guardianben és az
Independentben is. Staffordshire-ben él.