Tokió utolsó gyermekei Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és
teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike az öreg
aggastyánoknak, akik - ellentétben az ifjú aggastyánokkal - még emlékeznek,
milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy
állat bundájának puhasága. Az országot is az idősek működtetik: dolgoznak és
gondoskodnak az életre és munkára képtelen újabb nemzedékekről. Mint minden
gyermek, Josiró dédunokája, Mumei is törékeny és gyenge, járni, öltözködni, de
még enni is alig tud. Talán még a felnőttkort sem éri meg. Josirónak nap mint
nap szüksége van minden bölcsességére, hogy életben tartsa unokáját. Mindez
kétségbeesett aggodalommal tölti el, amelynek mélyén halványan mégis ott
pislákol a jövőbe vetett remény. Yoko Tawada - akit a New York Times Kafka
kitűnő tanítványá-nak nevez - kíméletlen szatírája 2018-ban elnyerte az amerikai
Nemzeti Könyvdíjat külföldi irodalom kategóriában. A kötetet a szerző utólag
egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, melyeket a
2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt.
A gyerekek havi egészségfelmérési eredményét rögzítő iratokról kézzel írt
másolat készült, amit gyorsfutár kézbesített az Új Japán Egészségügyi
Kutatóközpontnak. Amióta felkapott lett A tengeri szél üzenete című manga,
melynek főhőse egy vadkecske gyorsaságú hírvivő volt, fejében a város teljes
térképével, egyre több gyerek álmodozott arról, hogy egyszer gyorsfutár lesz. A
mai gyerekek erőnlétét figyelembe véve azonban erre nem sok esély volt. Az tűnt
valószínűbbnek, hogy a közeljövőben a fiatalok mind irodában dolgoznak majd, a
fizikai munkát pedig továbbra is az idősek végzik.