A hosszú táv Báthori Csaba új verseskötete az utóbbi idő termését kínálja az
olvasónak: egy összefogott, lényeges belátásra törő, érett szemlélet darabjait.
A költő a szonett bűvköréből, úgy tűnik, visszatért az első pillantásra is
változatos, gazdag formák világához, és most a változatokban is eltökélt
higgadtsággal, fegyelmezetten, mégis egynemű tónusban közvetíti tapasztalatait.
Meglehet, ez a költészet azzal teszi próbára az érdeklődőt, hogy eltereli
figyelmét a mindennapokról. Ugyanakkor hitelesen nyitja meg és mutatja fel a
magány és az emberkeresés nagy erőforrásait. Mintha azt sugallná: mindannyian
úton vagyunk, sorban állunk, s egyszer talán meg is érkezünk majd önmagunkhoz.
Báthori Csaba kötetét azok kedvelhetik meg, akik tudják: a költészet hitvallása
a jó költőkben és a jó olvasókban élhet tovább. A költészetben, amely ma
hajléktalan, még mindig otthonra találhat az ember.