Báthori Csaba új verseskötete az utóbbi idő termését kínálja az olvasónak: egy
összefogott, lényeges belátásra törő, érett szemlélet darabjait. A költő a
szonett bűvköréből, úgy tűnik, visszatért az első pillantásra is változatos,
gazdag formák világához, és most a változatokban is eltökélt higgadtsággal,
fegyelmezetten, mégis egynemű tónusban közvetíti tapasztalatait. Meglehet, ez a
költészet azzal teszi próbára az érdeklődőt, hogy eltereli figyelmét a
mindennapokról. Ugyanakkor hitelesen nyitja meg és mutatja fel a magány és az
emberkeresés nagy erőforrásait. Mintha azt sugallná: mindannyian úton vagyunk,
sorban állunk, s egyszer talán meg is érkezünk majd önmagunkhoz. Báthori Csaba
kötetét azok kedvelhetik meg, akik tudják: a költészet hitvallása a jó költőkben
és a jó olvasókban élhet tovább. A költészetben, amely ma hajléktalan, még
mindig otthonra találhat az ember.