Szívesen idézem a mongol öregasszonyt, aki az unokájának próbálta elmesélni,
mekkora csoda, hogy a világra jövünk. Ezt mondta. Fogj az ujjaid közé egy tűt és
tartsd a hegyével fölfelé. A másik kezedbe fogj egy zsák rizst és öntsd, csak
öntsd a tűre. Na, majd ha egyetlen rizsszem megáll a tű hegyén, ekkora csoda,
kisunokám, hogy egy ember megszületik erre a világra. Neked ott a rizsszemed a
tű hegyén. Millióból az egyetlenegy Schäffer Erzsébet Egy századeleji hintaló és
lovasa, kalapos kisasszony a hóban, sulykoló asszonyok, omnibusz gavallérral.
Elfeledett képek, vagy mondhatnánk, elfeledett életek. Mert A kifutófiú szerelme
című könyvében a szerző megint varázsol. Halk derűjével elvisz oda, ahová
kimondva, kimondatlanul vágyunk: emlékeink bűvös útvesztőjéből a jelenbe. S a
mesék szálain befelé, önmagunkba, a végtelen történetbe, amit a születésünkkel
kapott irgalomból nap, mint nap újrakezdhetünk.