Én. Én. Én. Én. Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete
erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem
lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal
inkább - összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik
alkotóművészetet merev kategorizálásától - olyan értelmezési módozatokat kínál,
amelyeken keresztül az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében
tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos
olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének
kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek
bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy. Pinta szerepként mondta:
- Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok
kedves háziállat. Nagy a kísértés. - A természet öle - dörmögtem. - Öl - mondta
fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymásion két kis
virágkezét. - Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani
az irhánkat. - Hát hordjuk el - vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte
az asztalt. (Mit remélt?)