Saját sors Tomaji Attila új kötetében tovább érlelődik az az elégikus tónusú
nemes költőiség, amely a hagyományhoz sok szállal kötődve is független szólam a
magyar költészet jelenében. Szembe úszik az árral: nem irónia, hanem áhítat, nem
szikár próza, hanem énekbeszéd alakítja a verseket, amelyek nagy része a halál
árnyékában született. A búcsúzó szemével veszi számba a világ darabjait. A
konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, amelyek mögött Nemes Nagy
Ágnes figyelmeztető ujja magasodik, vagy Jékely Zoltánra is emlékezve a platánok
fölött vonuló felhők bálnanyáját. Kosztolányi versét a barátainak ajándékozza:
Ezt hozta az ősz, férfiakat a zebegényi kertbe... Költőkhöz kapcsolódva úszik a
költészet folyamában, és az előző kötetből átemelt versekkel is táplálja önnön
folyamatosságát. Címét a kötet ebből a versből kapja: Ébredés és lefekvés
életnyi feszített víztükrén saját sors délibábkontinensét viszi az őrült szél.
Idő nélkül gomolyog a jelen, mérhetetlen hajnalon: nincs mód többé magam
rímekkel összetartanom. A hang lankadatlan vonulása fátyolos dallamával magába
szívja az olvasót, és a folytatás ígéretével biztat. Várady Szabolcs Eddig
megjelent verseskötetei: Torzó (Kurucz Gábor, 1991), Keresztmetszet (Alterra
Kiadó, 2004), Sötéttiszta sáv (Fekete Sas, 2010)