Tárlatról tárlatra Napjaink képzőművészetének a bemutatását kétféle
megközelítési mód jellemzi. Az egyik művészetünk perspektíváját az egyetemes
irányzatokhoz való csatlakozásban látja, a másik felfogás azt hangsúlyozza, hogy
a nemzeti, a regionális kifejezésmódok összességéből alakulhat csak ki az
egyetemes művészet. Többé-kevésbé ez utóbbi elveket vallók véleményét osztom
jómagam is, ugyanis a magyar művészet egyéni arculatát az adja, hogy bár művelői
figyelemmel kísérik az új és legújabb irányzatokat, nem követik szolgamód
azokat, hanem mindig igyekeznek saját, autonóm formavilágot teremteni. A
továbblépés, a fejlődés zálogát tehát a jó értelemben vett regionalitásban
látom, a világművészet értékeit ugyanis csak az egymástól eltérő megoldások,
válaszok teljesíthetik ki.