Vörös éhínség Valósághű beszámoló Sztálin napjainkig ható, kegyetlen tervéről,
mely több millió ember életébe került. Sztálin 1929-ben hirdette meg a
mezőgazdaság - hatásait tekintve egy második szovjet forradalommal felérő -
kollektivizációját, amely parasztok millióit kényszerítette, hogy a földjükről
lemondva belépjenek a kolhozokba. Az eredmény katasztrofális éhínség volt, amely
a legtöbb halálos áldozatot követelte az európai történelemben. 1931 és 1933
között legalább ötmillió ember halt meg a Szovjetunióban. A szovjet állam
azonban segítségnyújtás helyett arra használta a katasztrófát, hogy
megszabaduljon egy politikai problémától. Anne Applebaum a Vörös éhínség-ben azt
állítja, hogy az áldozatok közül több mint hárommillió ukrán volt, akik nem egy
rossz politika véletlenszerű áldozataiként vesztek oda, hanem azért, mert az
állam tudatosan pusztulásra ítélte őket. A szerző bizonyítékokkal szolgál egy
régóta fennálló gyanúra: miután Ukrajnában a szovjethatalmat lázadások sora
tette ingataggá, Sztálin úgy döntött, hogy elpusztítja az ukrán parasztságot. Az
állam lezárta a köztársaság határait, és elkobzott minden hozzáférhető
élelmiszert. Gyorsan bekövetkezett az éhínség, és az emberek megettek bármit:
füvet, fakérget, kutyákat, elhullott állatokat. Némelykor egymást ölték, hogy
élelemhez jussanak. Applebaum műve lebilincselő olvasmány; felidézi a huszadik
század legsúlyosabb bűncselekményeinek egyikét, és bemutatja, miképpen jelenthet
ismét fenyegetést, immár a huszonegyedik század politikai rendjére. A könyv
letaglózó erővel, precízen írja le az iszonyatot, amelyben a rendkívüli
gonoszságot túlélni igyekvő embereknek részük volt.