Egyszemélyes szerepjáték Erdős Attila negyedik verseskötetében ismét
harminchárom verset olvashatunk ? az aligha magyarázandó szimbolikájú szám
ezúttal is azt az alkotói alázatot mutatja, mely a szerzőt mindig is jellemezte.
A kötet versei ugyanazon a felismerhető hangon szólalnak meg ? de önismétlés
nélkül ?, és ezúttal is rövid, most jellemzően nyolcsoros, keresztrímes
darabokat olvashatunk (e tényre reflektál is az egyetlen igaz út a kánonba című
versben: ?csak írd meg naponta nyolc sorod, / a sorvégnek legyenek mozgó
mintái?), melyekben biztos kézzel ragadja meg mindennapi tapasztalatait, és épít
belőlük szikáran pontos ?befejezetlen mondatokat? ? fontos, jelentéssel bíró
ténynek látom, hogy bár a versek alapvetően központozottak, nincs olyan, melyben
mondatzáró pontot találnánk. A korábbi kötetekhez képest az e versekben
megszólaló beszélő némiképp rezignáltabban, ugyanakkor tisztábban látóan
foglalja mondataiba mindazt, amit megél (külső és belső megélés ez egyszerre), s
így mondja el, hogy vannak, ?[?] akik nem hagytak nyomot, / akiknek értelmet
adni csak használatuk szokott?, hogy van hely, ?ahol az életnagyság mértana
sérül, / mert a terjedelem téralkotó élmény?; miközben tudja azt is, hogy
?mozgásban kell tartani a kegyelmet? ? ez utóbbi természetesen a szerző
alapvetően keresztényi alapállására (is) utal. De nem csak emiatt nem
nevezhetőek ezek a versek kiábrándultnak: természetesen megjelenik Erdős eddigi
köteteinek állandó szereplője, a társ, M. K. is újra, aki ?szervezőelem a privát
térben?. K. Kabai Lóránt