Három éve kétgyermekes apa lettem, ami az ébren töltött éjszakákat beszámítva
hatnak minősül, tehát bőven elég volt arra, hogy egy halvány rózsaszín sejtés
mélyvörös bizonyossággá érlelődjön bennem: a gyerekek olyan hatással vannak az
életünkre, mint a földrengés. Romba döntik, de miközben mi kimerültségtől
vizenyős szemekkel régi önmagunkat keressük a törmelékek között,
összekovácsolják a családot, és egyetlen, talán még elérhető célra egyszerűsítik
a mindennapokat: éld túl! Hölgyeim és uraim, olvassák el a Büfik és bukások
folytatását, de legyenek tudatában, hogy ez már katasztrófaturizmus.