Elaltatnak, amikor Mengeléhez visznek, így nem emlékszem rá, mi történik ott
velem. A testem beszél hozzám, ő árulja el, mit műveltek velem. Lidia
Maksymowiczot háromévesen hurcolták el Auschwitzba. Tizenhárom hónapot töltött a
pokolban, a gyerekek barakkjában, ahol egyike volt dr. Mengele kísérleti
nyulainak. Hithű katolikus édesanyja a német invázió legelső napjaiban
csatlakozott a fehérorosz ellenállókhoz, és az erdőkben rejtőzött el lányával.
Lidia egyik első emléke a fehérorosz erdőkbe szűrődő fény Auschwitz
végeláthatatlan sötétsége előtt. Amikor 1945 januárjában újra meglátja a
napvilágot, egy gyermektelen lengyel asszony fogadja be. Lidia vele nő fel, de
sosem felejti el valódi anyját, sosem hagyja el a hitet, hogy édesanyja él, és
őt keresi. Végül csodával határos módon rátalál. Auschwitz meghatározó emléke
Lidia számára a csend: összeszorított fogak, a túlélésre szűkült világ, amelyben
nem engedhet meg magának egyetlen érzelmet sem. Hosszú idő telt el, amíg újra
megtalálta a hangját, hogy a lehető leghangosabban kiáltsa: soha többé! Mert
bármilyen borzalom megtörténhet újra. Ez a könyv az ő tanúságtétele.