Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és
bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe?
Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni
egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli
közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen
ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen
szeretni és elveszíteni? A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és
reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is
szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a
szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a
saját életéről: Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre. Mi sem lapozunk,
mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint
a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk
leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi
is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége.
Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk. Gyönyörű, pontos, kegyetlen,
gyöngéd, szenvedélyes és visszafogott, szűziesen érzéki regény ez, a magány és a
némaság, a szaggató szeretet, a végzetes barátság, a szerelem és a sóvárgás
története. Muszáj végigolvasni, mert éget bennünket is a kívánság és a
kíváncsiság. Lélegzet-visszafojtva, tökéletesen odaadó figyelemmel haladunk
előre, a leghétköznapi pillanatoktól a tragédiákig a bőrünkön érzünk mindent,
amit a narrátor megtapasztal, legyen az ütés vagy ölelés, érintés vagy éhség,
csók vagy rémület, miközben egyetlen kérdés dobol bennünk is, amit csak a teljes
regénnyel lehet megválaszolni és megváltani: Hogyan maradhattam néma? (Szabó T.
Anna)