Tetemre festés A spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek
elejétől kezdve beszélhetünk az úgynevezett új spanyol színház megjelenéséről;
ekkorra értek meg Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a
Franco-diktatúra végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb
szakmai képzése és az addigi hagyománytól való eltávolodás hozott magával. Ez az
új, egyetemesebb hang a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva,
személyesebben, de mégse önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők
olyan általános emberi kérdésekről beszélnek, melyek emberközeliségük révén
könnyen visszhangra találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb
drámai cselekménytől mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben
ábrázolják az őket körülvevő valóságot. Az előadások viszont nem várják el a
társadalom megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt
világot magyarázat és mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük
semmiféle didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma - ahogy a
spanyol emlékezet és intimitás színháza általában - olyan egyetemes emberi
témákat közelít meg, melyek soha nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy
azelőtt a XVI-XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek múltán is
képesek lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.