Judith, avagy a baltás gyilkos felesége Az emlékezésnek nem idő-, hanem érzelmi
rendje van, s a hozzánk legközelebb álló emberek személyiségét is nehéz
összerakni a különböző pillanataikban rögzült képekből. Géczi János regényében
mégis folyamatosan, akár évtizedeken át erre tesznek kísérletet nemzedék- és
kortársak, messzire szóródott családtagok, akiknek - akár tudtukon kívül is -
közös a történetük. Főhősünk, ha van, Judith névre hallgat, ismerhetjük A
tenyérjós című könyvből, amint szegedi kollégisták, pesti elitértelmiségiek,
amerikai campusok és a szovjetzóna sokszögében keresi önmagát. Ismerhetjük?
Mindent mindig elölről kell kezdenünk, ha tájékozódni akarunk az ezredforduló
szerepcseréknél súlyosabb, ólmosabb mozgásai között, amelyekbe minduntalan
nagypolitikai szándékok kavarnak bele. Nyomozhatunk saját bűneink után. Egy
ember: sokféle kisebbség, mondja Géczi egy korábbi esszéjében. Ez a tétel most
megtestesül egy nyugtalanító-felajzó regény lapjain. Judith ráébred arra, hogy a
sorsa elől nincs menekvése. Hívhatják ezt akár ennek a távlatokban gondolkodni
képtelen magyar kultúrának, akár a nagyhatalmiságában tetszelgő orosz
politikának, akár a kőolajfényben tündöklő Azerbajdzsánnak, egyikben sem találja
meg saját magát. Most meg - írja Esze, néhány nappal azelőtt, hogy belehal az
életébe - azt hiszi, a nyolcadik kerületbe elmehet jövőt látónak, ott majd
emberi archoz jut, amely, ha nem is lesz ráncoktól mentes, de az övé. Olyan
pedig, tudhatta volna ezt Esze is, nincs, hogy sors. A rosszul elolvasott múlt,
amely a jövőt meghatározza, nem sorsnak nevezendő, hanem téveszmének.