Az emlékezésnek nem idő-, hanem érzelmi rendje van, s a hozzánk legközelebb
álló emberek személyiségét is nehéz összerakni a különböző pillanataikban
rögzült képekből. Géczi János regényében mégis folyamatosan, akár évtizedeken át
erre tesznek kísérletet nemzedék- és kortársak, messzire szóródott családtagok,
akiknek - akár tudtukon kívül is - közös a történetük. Főhősünk, ha van, Judith
névre hallgat, ismerhetjük A tenyérjós című könyvből, amint szegedi kollégisták,
pesti elitértelmiségiek, amerikai campusok és a szovjetzóna sokszögében keresi
önmagát. Ismerhetjük? Mindent mindig elölről kell kezdenünk, ha tájékozódni
akarunk az ezredforduló szerepcseréknél súlyosabb, ólmosabb mozgásai között,
amelyekbe minduntalan nagypolitikai szándékok kavarnak bele. Nyomozhatunk saját
bűneink után. Egy ember: sokféle kisebbség, mondja Géczi egy korábbi esszéjében.
Ez a tétel most megtestesül egy nyugtalanító-felajzó regény lapjain. Judith
ráébred arra, hogy a sorsa elől nincs menekvése. Hívhatják ezt akár ennek a
távlatokban gondolkodni képtelen magyar kultúrának, akár a nagyhatalmiságában
tetszelgő orosz politikának, akár a kőolajfényben tündöklő Azerbajdzsánnak,
egyikben sem találja meg saját magát. Most meg - írja Esze, néhány nappal
azelőtt, hogy belehal az életébe - azt hiszi, a nyolcadik kerületbe elmehet
jövőt látónak, ott majd emberi archoz jut, amely, ha nem is lesz ráncoktól
mentes, de az övé. Olyan pedig, tudhatta volna ezt Esze is, nincs, hogy sors. A
rosszul elolvasott múlt, amely a jövőt meghatározza, nem sorsnak nevezendő,
hanem téveszmének.