Utolsó útitársak Ekötet tanulmányait az utolsó években írtam, részint a magam
kezdeményezésére, részint felkérésre, és csak olyan műveket taglalok, amelyeket
különös tetszéssel és elmélyültséggel olvastam s esetleg olvasok újra, tanúságul
arra is, hogy öreg korában az ember a saját nemzedékét érti meg a legjobban.
Sorozatukban, úgy vélem, jól felismerhető egy sajátos poétikai eszmény. Azt
persze nem tudom eldönteni, hogy valóban a nemzedékem néhány vitathatatlan
jelentőségű művének a meghatározó eszményét sikerült megragadnom, vagy a saját
előszeretetemet kényszerítem rájuk; azt pedig eltökélten elhárítom, hogy e
elöljáró szavak közé az eszménynek akárcsak egyetlen formulára terjedő
jellemzését beleírjam. ?A kötetben bemutatott művészi és gondolkodói életművek
mind egy kiválasztott teremtő állapotban, vannak, akik úgy neveznék, a
melankólia kiválasztott teremtő állapotában keletkeztek: a tökéletes szóbeli
alkotást, illetve a tökéletes szóbeli gondolatot kívánják megvalósítani, de
annak a mindig jelenlévő bizonyosságában, hogy az abszolút szó és az abszolút
gondolat, amelyik megváltoztatná s megváltaná a világot, már nem adatik meg, és
még az is kérdéses, hogy valaha is valóban megadatott-e.? Az egy-sok világ
elveszett birodalma ? ez tárul fel Pór Péter irodalomlátásában. Olyan szemlélet
ez, amely az Egész reménytelen keresésére vállalkozik egy olyan korban, ahol már
nem csak az Egész, hanem annak keresése is rég elveszett. A szerző ehhez a
kereséshez hívja segítségül kortársait, Sándor Iván, Tandori Dezső, Takács
Zsuzsa, Géher István, Várady Szabolcs és Ferencz Győző személyében. E szépírókat
Vajda Mihály, Fodor Géza és Radnóti Sándor gondolkodók kísérik. Legyen szó akár
költőkről vagy esztétákról, Pór Péter egyfajta lényegi együtt-látással fordul az
életművek felé, mindannyiunk számára bizonyosságot téve, hogy az irodalomértés
az Egész utáni korban is emlékezete lehet a régmúlt egy-sok világának.