1849-ben Dosztojevszkijt politikai összeesküvésben való részvétele miatt
halálra ítélik, amit az utolsó pillanatban kihirdetett cári kegyelem katonai
őrizetre változtat. ?A holtak házából? az író csak tíz esztendő múlva, 1859-ben
szabadul. A regény a személyes tapasztalat hitelével számol be a szibériai
fegyenctelepek életéről. Mai szemmel olvasva a művet, nem annyira a benne leírt
állapotok (a zsúfolt barakkok, az éjjel-nappal csörgő bilincsek, a
káposztalevesben úszkáló csótányok) alig elviselhető nyomorúsága a legmegrázóbb,
sokkal inkább annak az embernek a gyötrelme, aki számot ad minderről.
Dosztojevszkij csak annyira távolítja el saját személyétől a feljegyzéseket,
amennyire a kor irodalmi konvenciói megkövetelik: rövid szerzői előszóban közli,
hogy a kéziratot egy Szibériában elhunyt nemesember hagyatékában találta, akit
gyilkosság miatt kényszermunkára ítéltek. Maguknak a feljegyzéseknek főhőse
viszont nem elsősorban abban különbözik a többiektől, hogy nemesember ? más
nemesek is vannak a fegyenctelepen ?, hanem abban, hogy komolyan vesz bizonyos
erkölcsi normákat, amelyeknek pedig itt semmi jelentőségük nincs. A telepen
mindent az életben maradás szigorú racionalitása hat át, és ez szinte
elképzelhetetlen úgy, hogy az ember ne váljék embergyűlölővé. Ez a tétje a
feljegyzéseket papírra vető főhős belső küzdelmének, ez teszi hitelessé tíz éven
át nem lankadó kíváncsi figyelmét a többiek iránt, amivel a visszataszító
vonások mellett felfedezi az értékeset is, az őrök kijátszásában megnyilatkozó
népi furfang megannyi változatát, vagy az emberi méltóságért érzett örök
sóvárgás szüntelen ? és sokszor torz formákban kiütköző ? jelenlétét.
Dosztojevszkij művének kivételes jelentősége többek közt éppen abban van, hogy
főhőse pontosan látja-ábrázolja a fegyenctelep valamennyi figuráját, mégsem
veszíti el a megértés és együttérzés képességét.