Miről tájékoztat a huszadik század első felének angol prózairodalma? A
történész fölrója Woolfnak, Joyce-nak, Huxleynak, hogy a társadalmi viszonyokról
semmiképpen. Woolfék fölróják az előttük járt nemzedéknek, a
materialista-realista Bennettnek, Galsworthynek, Wellsnek, hogy életművükből
hiányzik az élet, vagyis az ember belső, lelki ábrázolása. Ez az irodalmi
szemrehányás éppúgy korszakváltást jelez, mint V. György király tragikomikus, de
történelmi sóhaja 1924-ben: Huszonhárom éve halt meg a drága Viktória nagymama.
Vajon mit szólt volna, ha megéri, hogy egyszer csak munkáspárti kormány alakul
az országban? És vajon mit szólt volna a harmincas évek baloldali
írómozgalmához; vagy mit szólt volna Maugham és Graham Greene birodalmi
látleletéhez: ahhoz, hogy a fehér ember terhe immár nem a gyarmati népek
áldozatos fölnevelése, hanem az, hogy a fejére roskadt impérium alól kivergődjék
valahogy? Miről tájékoztat tehát ez az antológia? Sok mindenről. A modern angol
értelmiség életérzéséről csakúgy, mint a század elején még komótosan csordogáló
falusi életről; Lawrence félelmetes erejű elbeszélést ír a bányamunkásokról;
Bates hátborzongatóan realista kirándulást tesz egy degenerált parasztgyerek
világába, Waugh kegyetlen iróniával tárja föl a degeneráltságában már csak
komikus arisztokrácia előkelő vegetálását. Közben Európában készülődik a
fasizmus: a Hitler előtti Németországról tudósító Isherwood-elbeszéléstől-
Fényképezőgép vagyok, mondta az író - éppúgy elszorul a világháború utáni olvasó
szíve, mint a Huxley novellában Arr'armi i Fascisti-t daloló olasz kisgyerekek
gondolatától.