Az elmúlt tíz évben sokan próbálkoztak azzal, hogy rávegyenek: megírják az
életemet. Megírják, miért jöttek el a világsztárok a Friderikusz Show-ba, hogy
kerültem a Fenyő-villába, hogy nem lettem tévéelnök, hogy lettem kőgazdag
(egyáltalán kőgazdag lettem-e), szóval ajánlkoztak többen, hogy megírják a
nyíregyházi suhanc történetét, de én ettől kényszeresen elzárkóztam. Talán
azért, mert tudat alatt irtóztam attól, hogy lezártnak tekintsem az életem egy
részét, és reméltem azt, hogy még nem kell semmit lezárni. Viszont az elmúlt két
és fél évben újra összesodródtam Mihancsik Zsófiával, akivel valaha a Magyar
Rádióban találkoztunk, most pedig együtt szerkesztettük a Friderikusz Most
adásait az ATV-ben, 414 műsort olyan szoros szövetségben, mintha nem is
munkatársak volnánk, hanem közös háztartásban élnénk. És bár a napi hajszában
témákat vadásztunk és vendégekről vitatkoztunk, nekem mindenről és mindenkiről
eszembe jutott egy-egy történet korábbi műsoraimból vagy éppen az életemből.
Zsófi valamikor az utolsó műsorok egyikénél egyszer csak azzal állt elő, mi
lenne, ha összefoglalnánk a sztorijaimat, az életem fontos epizódjait egy
kötetben. (Lehet persze, hogy ezt csak azért javasolta, hogy ne tartsam fel,
mert inkább az aktuális adást csinálta volna.) Mindenesetre, kis gondolkodás
után belementem. Belementem, de jól tudtam, hogy sokat kockáztatok, mert ő
nagyon okos nő, nagyon világosan kérdez, és kíméletlenül kihajtja a választ
belőlem, akár jól, akár rosszul jövök ki a saját történetemből. Szeptember
elejétől ücsörögtünk hetente három-négy alkalommal, és azon kaptam magam, hogy
olyan témákról is beszélek, amelyekről korábban soha, és levonok olyan
következtetéseket, amelyek engem is meglepnek.