Napjaink korának haditechnikáját szemlélve, a középkor világa szinte
felfoghatatlan messzeségbe került tőlünk. Az interkontinentális rakétákat és
robotvezérlésű repülőgépeket látva, talán fel sem foghatjuk, mit jelentett a
korabeli katonák számára a kőből, téglából rakott falak tetején állni. Vagy épp
ellenkezőleg, milyen érzés lehetett nekiindulni a lezúduló nyíl- és kőzápor
ellenében, hogy elfoglaljunk egy áhított erődítményt. Pedig évezredekig ez
számított a háborúskodás legelterjedtebb formájának: az ostromló katona
farkasszemet nézhetett a várvédő fegyveressel, hogy aztán közöttük az élet-halál
kérdésében döntsön a nagyobb testi erő, a korszerűbb fegyverzet. A kora
középkorban létrejött várak világát több forrásból szokták eredeztetni. Már az
ókori Európában is kőből, földből, esetleg fából rakott fallal védték
településeiket a különböző népek. Ezek azonban szinte mindig egy lakott
település köré épültek ki. (Az ezredforduló előtt, elsősorban a mai Németország
területén jelennek meg a fallal körülvett magas őrtornyok.) Fontos változást
hozott a rómaiak rendszere, akik a késő császárság korában már állandó katonai
bázisokat hoztak létre, elsősorban Kelet-Európában, ahol a legintenzívebb volt
az ázsiai pusztákról beáramló népek nyomása. Ezek a castrumok már magas
kőfalakkal épültek, állandó helyőrséggel rendelkeztek és jól felkészültek
egy-egy ostromra. (Ekkor a birodalom már jócskán a védekezésre építette
stratégiáját; ennek köszönhető a hosszú távon védhető erődök láncolatából álló
védelmi vonal, közismertebb nevén a limes kialakulása.) A Római Birodalom
elbukott, de a védelmi jellegű objektumok létesítésének okai továbbra is
fennmaradtak. A Nyugat-Európában lassan megszilárduló feudális rend pedig
zseniális érzékkel olvasztotta magába mindazt, ami hasznára vált. (előszó)