Én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá -
mondotta volna, kortársak tanúságtétele szerint Kollonich Lipót bíboros,
esztergomi érsek, a bécsi kamara elnöke, államminiszter, és akár elhangzott a
hírhedt mondat, akár nem, eszerint cselekedett. A kivérzett országot iszonyú
adóterhekkel sújtotta, meghódított tartományként kezelte, és ádáz haraggal
támadt terveinek egyik legfőbb akadályára, a protestáns egyházakra. 1673-74-ben
százszám citáltatta Pozsonyba ítélőszéke elé az evangélikus és református
prédikátorokat, kántorokat, tanítókat, s hazug vádak, hamis tanúvallomások
alapján, a törvényt és jogot szerezve, el is marasztalta mindnyájukat hűtlenség,
vallásgyalázás, lázítás, felségárulás, stb. bűnében, hogy meglebegtetve fejük
felett a halálos ítéletet hittagadásra kényszerítse őket. Voltak nem is kevesen,
akiket a halálfélelem s a kegyetlen bánásmód behódolásra kényszerített, egyesek
konvertáltak, mások lemondtak papi hivatásukról, vagy önkéntes száműzetésben
mentek. De voltak olyanok is, akiket sem bitó sem a gályapad el nem
tántoríthatott. Az ő történetüket mondja el a Negyven prédikátor, a
helytállókért, a megingathatatlanokért, mert hiába múlja felül az árulók száma a
helytállókét, mégis a helytállást kell a prédikátorok természetes és rendes
magatartásának tekintenünk. Egy régmúlt nehéz kor lelkét idézi meg a regény,
cáfolhatatlan hitellel, bámulatos tömörséggel: keservesen szép emberi sorsokat,
arcokat, ingadozást nem ismerő és vívódó lelkeket, a helytállás diadalmát és a
csalódás mélységeit, régi krónikák veretes hangján, mégis könnyen és könnyedén
folyó szóval, szépen és igazul.