A hatvanas évek elején, fiatal egyetemista koromban, amikor a francia újregény
divathulláma tetőzözött a budapesti bölcsészkar irodalmi szemináriumaiban, egy
vita hevében azzal torkoltam le ájultan modern csoporttársaimat, hogy a század
nagy regénye mégiscsak efféle mondattal fog kezdődni: N. kormányzósági székhely
vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült
be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek,
törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok,
szóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható. Azután
következik majd a történet, elejétől végig. Ha regényt írnék, talán most is
ehhez tartanám magamat. De nem regényíró vagyok, s ez nem is regény, csupán egy
közönséges útinapló. 1984 nyarán harminchárom napot tölthettem az Amerikai
Egyesült Államokban, s ezalatt végigrohantam tizenegy városon a keleti parttól a
nyugati partig. Közben, csak azért, hogy ebben a száguldásban el ne felejtsem,
mely városokban töltöttem némi időt, lejegyeztem néhány emlékeztető mondatot.
Azokat egészítettem ki itthon, emlékezetemre is hagyatkozva, másfél-két év
távolából. Pillanatfelvételek tehát emberekről, városokról; jellemábrázolásra,
okok s okozatok összefüggésének kiderítésére nem is vállalkozhattam. De még a
pillanatfelvétel is pontatlan meghatározás: a fényképezőgép objektíve objektív!
- Mit mondhatok tehát? 1984. június 17-től július 20-ig én ilyennek láttam
azokat az emberekt, akikkel szerencsém volt találkozni...