Színes, már-már burjánzóan gazdag versvilágot épít Rékasy Ildikó, mégpedig
eminens poéta módján: képek, metaforák, toposzok egymásra torlasztásával; szinte
az egész, lélekkel megragadható világ ott kavarog gazdag-színes kötetében. Ám
mielőtt az olvasó egészen belebódulnak ebbe az ízléssel megjelentett, életes
kaleidoszkópba, rá kell döbbennie, hogy egy magányos lélek szól hozzá. Nem
véletlenül írta a költőnő kötete fülére a megmunkálatlanul hagyott kőtömb
hasonlatára épített versét (Sors), mely szerint a kő ugyan elkerüli a zengő
csapások fájdalmát, de nem is bontakozik ki a benne rejlő szobor szépsége. A
múló időből (A mi időnk; Lenni vagy nem lenni; Más kor; Nők stb.) bontakozik ki
a magányából figyelő tekintetében a világ minden fontos motívuma, mely végül
létértelmező költészetté szublimálódik, tisztul, csiszolódik (A kapu; Halottak
napján; Felnőtt-titkok; Feszület stb.). Színes, csaknem egzotikus Rékasy Ildikó
világának díszlete, vonzóan buja tenyészetként jelenik meg az ábrázolt lét, de
mindez csak paraván, máz a lényeg előtt, a pőre magány, a mezítelen lélek, az
érzékeny-sérülékeny ember eltakarására. Ez a kettéválás, két torzója egy
párbeszédnek adja a Rékasy-versek pólusosságát, dinamizáló feszültségét. Nem
kell, hogy kihallatsszék / a kórusból a hangod. / Nem kaptál szólószerepet, /
arra ügyelj inkább, / hogy jobban belesimuljon - írja a címadó versben. A
környezetbe való belesimulás, az azonosulás, a világgal való empatikus együttlét
adja a költőnő igen rokonszenves attitűdjét, azt, hogy nem a mindenáron való
önkifejezést ambicionálja, hanem a világ hiteles rajza, a magányos lélek
üzenetének megfogalmazása a célja. A Kárpáti Kamil meleg hangú utószavával
kiegészített kötet - a kortárs líra új teljesítményeire figyelők olvasmánya.