A versek nem mennek ki a divatból. A versolvasás olyan, mint válogatni egy
végtelen nagy ruhatárban. Lesz köztük olyan darab, ami eleinte úgy lötyög
rajtad, mint apád harmincéves bőrkabátja, aztán szépen belenősz. Lesz olyan, ami
egyáltalán nem tetszik, és nem is fog soha. Aztán jön a szerelemvers első
látásra, majd a nagy, örök kiválasztottak. A Szívlapát című versgyűjteményben
nyolcvanöt köztünk élő költő százötven verse olvasható. Vannak olyan szerzők,
akik már évtizedek óta írnak, és vannak, akik meg sem születtek, amikor másoknak
már verseskötete jelent meg. A költészet (...) jégdarabkák összekoccanása,
falevél-fagyasztó éjjel és csalogányhímek párbajozása - ahogy a költő Borisz
Paszternak írja, szóval valami érzéki dolog, amiről nem könnyű beszélni. De
mondja az önmagát. Mert persze szó, szó, szó. Ám nemcsak szó, hanem kép és
ritmus is. És valami olyat ad, hogy jé, létezik az ember, aki én is vagyok,
pedig néha úgy érzem magam, mint egy nyúzott palotapincsi, akit szívlapáttal
csaptak homlokon. Vers a lelke mindennek.