Helyőrség az isten háta mögött, egy ólombánya mellett, az algériai-tunéziai
határon. A francia újoncok unatkoznak, szidják az életet, a környéket, az
arabokat, akikre vigyázniuk kell. De a trágárságokon, a nemi nyomor szülte
kényszerfantáziákon át is érezni lehet, mennyire vágyakoznak normális emberi
életre. Aztán hirtelen belekerülnek a háború örvényébe, és néhány nap alatt
állattá vedlenek: ölnek, gyújtogatnak, állatokat mészárolnak, foglyokat lőnek
agyon. Többnapos esztelen menetelés és értelmetlen öldöklés után Émile, a
narrátor is elveszti önmagát: maga ajánlkozik, hogy lelőjön egy arab foglyot. A
fellalok ott lihegtek a nyomomban. Perzselte a tarkómat szaggatott lélegzetük.
Kiabáltam a többieknek, hogy segítsenek. Hátrafordultak, és röhögtek rajtam,
hogy fekszem a porban, és nem tudok mozdulni a félelemtől. Egyre hanfosabban
nevettek, látszottak a fogaik, sárgák és hegyesek, mint a vásári szörnyalakoké.
Megint ordítottam. És izzadságban fürödve felébredtem. A sátorban beszűrődő fény
megnyugtat. Chaupier már elment a kávéért. Egyik ágytól a másikig sétál, farkán
a kávéspitlivel. Általában undorodom ettől a látványtól. Ma örülök neki. Meg nem
tudnám mondani, hogy miért örülök a röhejes látványnak, de örülök neki. Nincs
mindenre magyarázat. Ez van, ezt kell szeretni.