ifj. Fekete István könyve édesapja nagy sikerű, fecskékről szóló kisregényének,
a Csínek folytatása. Miután Csí, Vit hajdani férje új párt talált magának, Vit
is új életet kezd Ri, a sérült szárnyú, sokat tapasztalt fecske oldalán. A
fecskepár felderíti az afrikai papiruszerdők csodás vidékét, és számos barátra
tesz szert. Repülés közben Vit aggódva látja, hogy Ri szárnya nehezen gyógyul. A
távoli Magyarországon tavaszodik, a fecskéknek hamarosan indulniuk kell haza. A
nagy útnak azonban csak ép szárnnyal lehet nekivágni... Olvass bele! Részlet a
műből: (...) Csillámok Nagybátyámék kis felvidéki faluban laktak, és
gyerekkoromban gyakran nyaraltam náluk. Annus néném és Ernő bátyám szemmel
láthatóan szerették egymást, de ?szerelmük eltéphetetlen béklyóját az ég nem
permetezte be gyermekcsillámokkal?. Ami hétköznapi nyelven annyit jelent, hogy
nem született gyermekük. Miután jellemes ember vagyok, és nem szeretek mások
tollával ékeskedni ? vagy csak akkor, ha biztos vagyok abban, hogy nem kapnak
rajta ?, irigykedve bevallom, hogy a csodálatos mondat nem tőlem származik,
hanem Pacsirta Titusz főtiszteletes úrtól. A Démoszthenész-ajkú fér?ú annak
ellenére, hogy más hitfelekezethez tartozott, nagybátyám egyik legjobb barátja
és állandó ultipartnere volt. Az örök életű, klasszikus mondat Annus néném és
Ernő bátyám tizedik házassági évfordulóján hangzott el. És határozottan
állítható, hogy nem az előzőleg benyakalt közel egy liter egri bikavér tette a
főtiszteletes urat ilyen ?pacsirta?-ajkúvá. A szívbe markoló beszédet ugyanis
már otthon megírta, és az emlékezetes estén csak felolvasta. Nagyanyámat annyira
meghatotta a költői mondatok eszterlánca, hogy elkérte a főtiszteletes úrtól.
(Aki nem tudni, miért volt főtiszteletes, mikor a faluban se tiszteletes, se
altiszteletes nem volt!) Nagyanyám tehát elkérte a főtiszteletes úrtól a
házassági évfordulón mondott beszédet. Tette ezt valószínűleg azért, hogy az
utókor is gyönyörködhessen a gondolatok ?tengerszemnyi mélységében? és az
érzések ?tűzhányóforróságában?. A nagyanyámról annyi talán bevezetésként
megemlítendő, hogy egyszer ?pár hétre? látogatóba jött Ernő bátyámhoz, a ?ához.
Ez a pár hét aztán pontosan tizenhat évig, vagyis a halála napjáig tartott! A
fent említett csodálatos mondat azért maradt meg emlékezetemben, mert több
tucatszor hallottam. Nagybátyám ugyanis a Pápay báró birtokának főintézősége
mellett sajnos arra is talált időt, hogy az én életemet intézze. Bár a család
általános véleménye az volt, hogy ?Ernő bátyád imád téged?, a borotvafenő
szíjával hetente legalább egyszer-kétszer elnáspángolt. Nem is merek arra
gondolni, hogy milyen förtelmes veréseket kaptam volna, ha nem imád annyira. A
verések után ? melyekre természetesen szinte mindig rászolgáltam ? nagyanyámhoz
jártam panaszkodni. Az ősz hajú, kontyos matróna, aki a férjén és a ?án kívül
szinte mindenkivel rendszeresen összeveszett, ilyenkor mindig ugyanazt mondta: ?
Ernő bátyád imád téged, és csak azért ver meg gyakran, mert ha gyermekkorodban
nem tanulsz rendet, az élet később nagyon kegyetlen leckéket ad majd! Hidd el:
neki jobban fájnak ezek a verések, mint neked? Ebben ugyan erősen kételkedtem,
de nem vitatkoztam nagyanyámmal, aki ilyenkor mindig felolvasta Pacsirta Titusz
főtiszteletes úr beszédét. Valószínűleg azzal a célzattal, hogy meggyőzzön:
miután nagybátyámék ?szerelmének eltéphetetlen béklyóját az ég nem permetezte be
gyermekcsillámokkal?, minden utód utáni vágyukat és szeretetüket belém ölik.
Avagy rám vesztegetik. Eleinte jókat derültem az idétlen szövegen ? amit
természetesen egyáltalán nem értettem. Később azonban már határozottan untam a
permetezést, hogy a csillámokról ne is beszéljek. Időnként az égiekre is
nehezteltem, mert ha történetesen születik néhány gyermekük, akkor nagybátyám
nem pazarolná rám minden imádatát, hanem igazságosan megosztaná köztem és a
gyermekei között. Ugyanígy a förtelmes veréseit is. Egyik nap ebéd közben Ernő
bátyám megkérdezte, hogy milyen lett a bizonyítványom. ? Erős jó rendű. Csak
számtanból kaptam elégségest ? büszkélkedtem. Nagybátyám úgy felhördült, mint
egy földet békésen túró vaddisznó, amelyet váratlanul fenéken lőtt egy
kocavadász. ? Micsoda?! ? süvöltötte, és olyan döbbent hitetlenkedéssel nézett
rám, mintha azt mondtam volna, hogy minden tárgyból megbuktam. Még tornából és
énekből is! ? Jegyezd meg magadnak ? mondta komor szemöldökráncolással ?, hogy a
mi családunkban kitűnőnél alább nem adjuk! Mától kezdve minden nap öt
számtanpéldát adok fel neked, amelyeket reggelente meg kell csinálnod, mielőtt
játszani mész a barátaiddal! De ?gyelmeztetlek, hogy a külalakra is sokat adok.
Nagyon sokat! Ezek után én néztem döbbent hitetlenkedéssel a nagybátyámra.
Kiterjedt családunkban ugyanis csak két kitűnő rendű tanulót ismertem. Az
anyámat és a nővéremet! Ha valamelyik fiúgyermek az év végén csak egy tárgyból
bukott meg ? tehát pótvizsgát téve nem kellett osztályt ismételnie ?, őt a
család már nemzeti hősként ünnepelte. És a csodálatos teljesítményt pónilóval,
biciklivel és egyéb értékes ajándékokkal jutalmazta. Főként nagybátyám gyenge
memóriája lepett meg. Róla ugyanis azt suttogta a család, hogy a nyolc osztályt
hat különböző városban végezte el. Érettségi bizonyítványt is csak harmadszori
nekirugaszkodás után kapott a Bonyhádi Főreálban, pedig ott emberemlékezet óta
senkinek sem sikerült megbuknia! ?Egyenesen őrület, hogy mik vannak!? ?
gondoltam, és nemcsak Ernő bátyám, hanem a legtöbb felnőtt igazmondásáról egy
életre megvolt a véleményem. (...)