Párizs, az 1950-es évek derekán - itt és ekkor játszódik Arthur Koestler
regénye. A fény városára a totalitárius diktatúra fenyegető árnyéka borul. A
veszély egyre közelibb, és minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy mi
történik majd, ha végül bekövetkezik a katasztrófa. Csak maroknyian készek a
küzdelemre; a többieket megbénítja a félelem, a beteges gyűlölet, a cinizmus, a
reménytelenség vagy a jámbor és botor optimizmus. Koestler bemutatja, miképpen
mond csődöt a hagyományos nyugati kommunikáció a totalitárius
propagandagépezettel szemben. Ha a Nyugat a puszta védekezésre szorítkozik a
rágalmak ellen, amikor azok már beszivárogtak a köztudatba, és megtették hatásos
munkájukat, akkor önmagát ítéli vesztésre; rosszabb esetben háborúk, enyhébb
változatban választások dőlnek el azon, hogy milyen kommunikációs stratégiát
tudnak előállítani a politikai versenytársak. A totalitárius rendszerek
többé-kevésbé finomítva, tudatosan alkalmazzák a megtámadás, a védekezésre
kényszerítés, a féligazságok terjesztésének és az azok igazságokként való
megvillantásának módszereit. S ahol nincsen erős beágyazottságuk a polgári
értékeknek, ott nagyobb esélye van a győzelemre annak, aki gátlástalan - ezen a
téren a demokráciák mindig hátrányban lesznek a totalitárius rendszerekkel
szemben. Ez a mű nem csak rendkívül bátor politikai mondandói miatt
lebilincselő. Nem csak az izgalmas dialógusok egész sorozata miatt, amelyekben
ott lélegzik a háború utáni nemzedékek teljes kiábrándultsága. A regény
nagyszerűségét a belső pszichológia tökéletessége is adja. A mű méltatói nem
felejtenek el rámutatni arra, hogy noha kulcsregényről nem beszélhetünk,
bizonyos szereplők megformálásakor Koestler ismert hírességeket használt föl
modellként. Szabadon garázdálkodott a jellemek és viselkedések túlságosan is
gazdag tárházában, szétszabdalt bármit, és összevegyítette bármivel. Több mint
félszáz év telt el a regény megírása óta; a mai olvasó számára Sartre, Beauvoir
vagy Camus alakja a maga fizikai valóságában már eltávolodott, ők már
félklasszikussá vált irodalom- vagy filozófiatörténeti személyiségek. A
vágyakozás kora talán a legjobb Koestler-regény, egyesek szerint erőteljesebb,
mint a Sötétség délben; hihetetlen erővel mutat meg egy kort, a hitvesztések
máig tartó korát. Egy érett és pallérozott elme birkózik a korszak
leggyötrelmesebb és legfelkavaróbb kérdésével; az emberi érzelmek tükrében tárja
az olvasó elé a totális diktatúra fenyegetésével való szembeszállás alig
elviselhető terhének gyötrelmeit. Körmendy Zsuzsanna