László király uralkodását határozott kül- és belpolitika jellemzi. A
Szentszékkel együttműködik, de Magyarország belügyeibe nem enged beleszólást.
Felelősen, kemény törvényalkotással igyekszik országa helyzetét stabilizálni.
Közben az elűzött, konok és bosszúszomjas Salamon továbbra sem tesz le abbéli
szándékáról, hogy a magyar koronát visszaszerezze. Mivel sógora, a német Henrik
támogatását már nem élvezi, a Kárpátok keleti lejtői mögött akkortájt megjelent
kipcsák kunok, és a már generációk óta az Al-Duna mentén lakó besenyők között
keres szövetségest. Ezzel elindul egy veszélyes úton, ahonnan számára már nincs
visszatérés. Hiszen győzhet-e egy olyan uralkodó felett, akit népe már életében
szentként dicsőít? László tehát a Kárpátok északkeleti hágóin át beözönlő
kunokkal honvédő háborúba bonyolódik. A határvédelem mellett azonban földjének
gyarapítását is szem előtt tartja. A horvát belharcokba történő beavatkozásával
unokaöccsét, Álmos herceget a horvát trónra segíti. Életének végső szakaszában
László, e kivételes karizmájú, Európa-szerte tisztelt és becsült uralkodó - akit
a katolikus királyok szívesen látnának egy Jeruzsálembe induló keresztes had
élén - megvív az al-dunai besenyőkkel is, ezzel tovább tágítja országának
határait. A sors csupán negyvenkilenc harcos esztendőt adott László királynak,
akit e két szó: a kard és a glória jellemezhet legjobban, erre utal az életéről
szóló regénytrilógia befejező részének címválasztása is.