A név, amely a múlt század végi amerikai Délen nevelkedett fiatalember
emlékezetén, képzeletén és lelkiismeretén végigvisszhangzik: a Thomas Sutpené.
Azé az emberé, aki puszta kézzel uradalmat hasít ki a vadonból, házat épít,
dinasztiát alapít; aki átküzdi magát nélkülözésen, társadalmi előítéleten és
polgárháborún, egészen a végső és teljes bukásig: gazdagsága odavész, családja
szétzüllik, gyermekei egymást pusztítják, maga erőszakos halállal dicstelen
véget ér. A történet: tündöklés és nyomorúság; fölívelés és lehanyatlás:
klasszikus tragédia. Jellegzetesen déli történet: a fajgyűlöletben gyökerező
különleges intézmény átkos következményeinek elrettentő példája. De
jellegzetesen amerikai történet is: a korlátlan lehetőség illúziójára épült
nagyszabású válallkozás paradox példázata. Megmutatja, hogy mire képes - és mire
nem - önerejéből, önmagát maradéktalanul megvalósítva (és megsemmisítve) az
ember. Közönséges emberi történet tehát? A halált, az embertelenséget bontja ki
az egyéni sors és a nemzeti hagyomány fájdalmasan eleven anyagából. Mi történt
Sutpen Százán; mit tett Thomas Sutpen: Az olvasó is éppúgy találgathatja, mint a
négy elbeszélő akármelyike; akár úgy is, mint egyikük, az a megszállott déli
fiatalember: A hang és a téboly ismerői számára oly emlékezetes Quentin Compson.
Mit tudhat az öngyilkosjelölt Quentin a mások életéről; mit tudhat az európai
olvasó az amerikai Délről: csak kérdezgetni tudunk. Kérdéseinkre négyen
felelgetnek; ugyanazt mondják, de nem ugyanúgy. Hallomásból és emlékezetből,
merész fantáziával és konok szenvedéllyel idézik, toldozzák-foldozzák a mesét; s
így teremtenek, visszamenőleg és maradandó érvénnyel, mítoszt - abból, ami
krónikának már rég bevégeztetett. Ők, az elbeszélők az elbeszélés igazi hősei,
mert a nagy történet, végső soron: egy nagy regény keletkezéstörténete, amelyben
elválaszthatatlanul egy az alkotó, a befogadó és a szereplő, a fikció és a
valóság. Megosztva és együttvéve valamennyien részesei az egy és oszthatatlan
emberi igazságnak. Az ember egymaga - mondta regényét magyarázva a szerző -
sohasem tud szembenézni az igazsággal. Az igazság vakít. Belenézünk, de csak egy
változatot látunk belőle... Faulkner igazságát nem annyira a látvány sejteti,
mint inkább a hang: az Elbeszélés Hangja. A hang az emberiség történetének
legmélyéről hallatszik - mint az Atreidák meséjének görög tengermoraja... mint a
bibliai Dávid király sírása: ... Édes fiam, Absolon! Absolon, édes fiam!...