Először mindig a guano... Szemérmes, szép szó, szalonokban is kimondható. És
lerakódik keményen, vastagon, évmilliók - de legalább Attila óta. Ott van
mindenütt. Hallgat konokul. Az Idő guanoban is mérhető. Ott van a hajók
fedélzetén. Már nem sikálják fürge matrózok, családtalan, ordas vicsorgással. A
romantika itthon maradt. A fedélzeten emberek hevernek, áznak, sírnak és
reménykednek. Azok a méla zsidók Anatevkából, imakendőjükben sebtiben
összekapkodott évezredek. Aztán a sok vörös ír, az összeszorított ajkak és a
büszke kétségbeesés népe. És furcsa kis örmények - nekik sem maradt más, mint a
Musza Dag negyven napja... És ó, a lengyelek... Bizony, egy egész Haza elfér
Chopin szormorú mazúrjában... És lovasroham a tankok ellen, az is olyan
ismerős... Mellettük Szicília parasztjai, nagy, megtartó nyomorúsággal a
hátukon, amiből majd annyi minden kivirágzik. És kemény németek is fürkészik a
semmit - pedig még nem rakta lelkükre minden bűnét a világ... De mennek a
hitükben megalázottak és üldözöttek is, a svájci helyekben termett amish szekta
műltba temetkezett bolondjai, akik lehet, nem is olyan bolondok... És végül sok
nagy csöndű magyar paraszt és munkás. Csupa Hortobágy poétája, csupa kúnfajta,
nagy szemű legény, megrokkant kubikos, zsellér, mezítlábas puszták népe,
vékonydongájú sihederek a vályogkunyhók nehéz levegőjéből, az egyetlen GYÁR
munkásai, mert mégsem elég mindig a fröccs és a ricsaj... Zsírral kent hajú
gyereklányok, lányanyák, mellükön a rongyba bugyolált, csöppnyi lemondás és nyűg
és odaadás és végtelen szeretet - és vállra vetve az egyetlen bakancs vagy
csizma - mert hát mit lehet elhozni hazulról egy végtelen útra? Talán csak egy
fényképet, ami még a búcsúban készült... És Kossuth nevét... Ennyiből is
összebarkácsolható a meggyőződés, hogy majd csak lesz valahogy... Ebből a nagyon
szomorú meggyőződésből aztán világbirodalom építhető. Lassan száll fel a hajnal
a megbocsájtó óceánról. Hűvös van még, nagyon. Először a közeli, fontos dolgok
kapnak éles kontúrokat. Egy ismerős, még alvó arc, egy ég felé fordult,
meggyötört tenyér, egy lyuk a cipőtalpon, egy lyuk a lelken, kupacokba
összehányt vacakok, amelyek büszkén viselik a minden vagyon nehéz és nevetséges
felelősségét - és éles kontúrokat kap a guano... Senki sem veszi észre. Pedig a
guano mötött mindig felsejlik a Szabadság...