Ez az írás őszinte összegzése életemnek és annak a huszonhét évnek, amelyet a
brit titkosszolgálat, az MI5 berkeiben töltöttem... Mivel én voltam az első, a
nyilvánosság előtt megnevezett (ráadásul női) vezető, bizonyos népszerűségre
tettem szert. Ez már önmagában is a könyv megírására ösztönzött. Tudtam, hogy
sokan ellenzik majd a könyv kiadását, de azért az meglepett: mekkora vihart
kavart! Az elkészült kézirat valóságos kálváriát járt be. Miután véleményezésre
átadtam egyik volt kollégámnak, a Whitehall teljes erővel beindította kármentő
gépezetét. Csaknem mindenki lebeszélt a visszaemlékezések kiadásáról. Védekeznem
kellett, aztán félnem, hogy letartóztatnak... A viták végül is meggyőztek arról,
hogy a titkosszolgálatok egy része még mindig fontosnak tartja eltitkolni az
információkat. Ez pedig inkább gátolja, mintsem segítené a mindenkori
titkosszolgálatok munkáját, különösen a XXI. században, amikor a nyilvánosság e
téren is elengedhetetlen. A rizikót tehát vállani kell, nem szabad hagyni, hogy
a dolgok felemás módon kerüljenek napvilágra. A könyv megjelenése óta tart a
vita: szabad volt-e megírnia? Sokan hangsúlyozzák: az igazi titkosszolgálat
titkos, tehát Stella Rimingtonnal csendben kellett volna maradnia...