Részlet a Hagyaték című regényből (1985) Az öregember ott ült a barlang
szájában, a pihenő padkán és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka
fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves ha lehetett, de
ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska
katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan
csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg,
szürke, apró-szemű november végi eső. - A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi
a rosszat - mondta mély, dörmögő hangon az öreg -, mint ahogy a fény legyőzi a
sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a
napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a
napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten
megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég,
továbbsugárzásra... Nehéz ezt fölfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -,
pedig ebben rejlik a titok... Hangja tovaveszett a nyirkos csöndben. Csak az eső
percegett a sziklán, s a fellegek úgy tapadtak a Radnai Havasoka, mint ember
lelkére a gyász. - Micsoda titok? - szakadt föl a gyermekből a kíváncsiság. Az
öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme
úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs. -
Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Meg vagyon
írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a
szeme előtt: Teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat
mindenek fölött! Uralmat, érted? - mordult a gyerekre szinte haragosan. -
Uralmat s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondta volt
hogy: ?ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a
hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!? Márpedig a
mustármag a minden egyéb magvak között is a legkisebb, érted! De még ennyi hit
sincs senkiben manapság, ez a baj... A gyerek csillogó szemei rávilágítottak. -
De magában van, ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hosszasan. - Benned is
van, gyerek - felelte csöndesen -, érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az
erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát. Emlékszel, mit
tanítottam neked a minap azzal a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén?
A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék
aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam
volt azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mint az a
kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ
sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra
hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem
tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is,
akárcsak az a törött üveg az út szálán, amit sárba tapos a jószág... Csönd volt
néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a
barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s a tűz ott a barlang szájában
föllángolt újra. - Bizony, erre teremtette volt Isten az embert s nem egyébre -
szólalt meg újra. - Hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s
végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elborult, akár a rozsdás
balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör, mely nem tud fényt
tükrözni többé. Vergődik vakságában, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a
gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett
rosszat, s amit Isten nem teremtett, az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés
mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg
az ember maga meg nem tagadja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy
elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He? De mindez sok tenéked, gyerek,
így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben
tartod, amit az üvegről mondtam. Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől... A
gyerek szeppenve húzta be nyakát a vállai közé. Aztán a beálló csöndben beszélni
kezdett. Lassan, akadozva, mint aki lábujjhegyen járva keresi a szót. - Ha
ránézek az őzre... s akarom, hogy megálljon... megáll. A hal is kijön hozzám a
patak szélibe. A mogyoróstyúk a vállamra száll. De amikor a muszka katonák
jöttek... elszaladtam. Kivártam, hogy forduljanak vissza, s menjenek haza a
maguk országába... kívántam erősen, ahogy maga tanított kívánni, öregapó.
Mondtam magamban: Isten jó... Isten hatalom... Isten élet... menjetek el,
katonák, menjetek! De nem mentek... Rátörtek édesanyámra... édesapámba tízszer
is belelőttek... kicsi húgomról is letépték a ruhát... én meg elszaladtam...
futottam, futottam... - Háta meggörbült, feje aláhajlott, s felszakadt belőle a
sírás. Az öregember karja kinyúlt, s keze ránehezedett a gyerek vállára. -
Nocsak - dörmögte halkan -, nocsak, gyerek... - Percegve hullott odakint a
hideg, aprószemű eső. Szürke volt a világ. Keserű füstszagot lehelt a csönd. Egy
idő múlva az öregember lábra kelt, odacammogott a barlang falánál fölhalmozott
hasított fához, s néhány hasábot rávetett a parázsra. A láng sárga nyelve
pattogva kapott bele a bükkfába. A gyerek fölnézett. Kétségbeesés ült a
szemében. - Miért szaladtam el, Öregapó? Miért? Vasvillát se ragadtam. Baltát
se... csak szaladtam... - Megijedtél - felelte lassú szóval a vénember -, se
vasvilla, se balta nem segített volna ezen. Elhomályosult a tükröd s nem
vetítette a fényt. A félelem nem Istentől való. Aki legyőzi, az legyőzte magát a
gonoszt. A félelem az ember legnagyobb ellensége... A gyerek hallgatott, s
bámulta az éledő tüzet. az öreg lábra kelt megint, kilépet a barlang szájába,
körülnézett, motyogott is valamit, majd kinyújtotta kezét a völgy felé. Odalent
félelem uralkodik, gyerek. Félelem és sötétség. Sóhajtott. - Nem válthatjuk meg
a világot, mert minden ember önmagában hordozza a megváltását, és senki más nem
végezheti el helyette. de azért megtehetjük mi is a magunkét. Gyere. - Hova? -
nézett föl a tönkről döbbenten a gyerek. - Ne törődj te azzal, csak gyere.
Odakint mintha elállt volna az eső. Csöpögtek a sziklák, meg a fák, s fellegek
borították az eget, súlyos fellegek. De az eső elállt.