A város egyik lényege a változás. Mocsarak helyén házak épülnek, utcák
keletkeznek, poros utcácskák helyén sugárutak futnak, egykori szőlős domboldalak
présházai és kerekes kútjai helyén elegáns villanegyedek pompáznak. Aztán a
sugárutak, az elegáns körutak időnként leromlanak, elkoszosodnak, a százszor
átfestett portálokban légypiszkos képek porosodnak, a tündöklő kirakatok fénye
megtörik. Házak, utcák, olykor egész városrészek tűnnek el, és eltűnnek velük
azok az emberek is, akik éppen ott voltak otthon. A körforgás soha véget nem ér.
Építünk, rombolunk, élünk, felejtünk, majd amit elfelejtettünk, megpróbáljuk
előkaparni az idő romjai alól, mert ami felejtésre ítéltetett, az mint a letűnt
élet fragmentuma újra érdekessé lesz számunkra. Egykor volt nagy súlyú ügyek és
piszlicsáré semmiségek egyformán ragyognak fel a múlt hamis tükreiben. A város
négy dimenzióban él: nemcsak térben, hanem időben is. Eleven organizmus, akár az
emberi test. Feje van, szíve, gyomra, tüdeje, tagjai; vér-, ideg- és
bélrendszere. S csak a részek különbsége teszi eggyé, életképessé. Sejtjei
öregszenek, elhalnak, újakkal pótlódnak, s az egész mindig más, és mégis mindig
ugyanaz.