Pályakezdőt olvasni mindig izgalmas, hát még, ha az írása próbára is tesz.
Szente Anita nem törődik vele, hogy olvasója érti-e, élvezi-e. Csinálja
makacsul, amit csinálnia kell. Amiről ma úgy hiszi, hogy csinálnia kell. Apró
írásai enigmatikusak, időnként bosszantóak. Nem szórakoztatóak, hanem
elgondolkodtatnak, megfejtésre várnak. Goldingot, Virginia Woolfot, időnként
Mándyt idézik. Erősen önreflektáló írások ezek: félálomi csapongások, máskor
pontos, aprólékos helyzetfelmérések, meglepő képzettársítások. Egy-egy izom
moccanását, a tekintet rebbenését, a fantázia követhetetlen ?fröccsenéseit
próbálják megragadni, vagyis azt a tünékeny valamit, amiből és amiben vagyunk,
amiből a létezésünk nagyobb része áll. Az írás magányos tevékenység, ez az
írásmód pedig különösen az, hiszen a sorokat körmölő és a sorokban megjelenő
szereplő ugyanaz. Cortázari sakk-matt: az író figyeli hősét, önmagát, aki
figyeli az írót. Hogy mi lesz ebből? Zsákutcának bizonyul-e, tiszteletre méltó
erőfeszítésnek, mely sehová sem vezet? Vagy valami új? Bárhogyan lesz is, Szente
Anitát olvasva jusson eszükbe William Faulkner panaszosan büszke mondata: ?Én a
lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.
(Száraz Miklós György)