Közel 130 év után ismét az olvasó kezébe kerül Kubinyi Ferenc, Vahot Imre
szerzők Kecskemét és a kecskeméti puszták című írása. Ez a munka, több
bátortalan és kétes értékű várostörténeti kísérlet után - hibái mellett is - a
legátfogóbb leírása a városnak és a szűkebb vidékének. A szerzők 1853-ban azért
keresték fel Magyarország legnagyobb kiterjedésű s legnépesebb mezővárosát,
Kecskemétet... mert itt a magyar Alföld eredeti sajátságait, egyszerű
szépségeit, fény- és árnyoldalait, s az erőteljes magyar népi élet tiszta
jellegét mintegy, összepontosulva lehet föltalálni. Munkájuk eredménye nemcsak
annak a helyi értelmiségnek adott megfelelő választ, aki a szerzők törekvéseit
gúnyolva úgy vélekedett, hogy vajmi kevés közlésre méltó nevezetességgel bír e
város. Ezenkívül a Magyarország és Erdély képekben című kiadvány I. kötetének
részeként ebből a leírásból tudhattak meg legtöbbet Kecskemétről az ország
érdeklődő lakosai. Történelmi hangulat és emlékekkel teli levegő árad ezekből az
1853-ban írt sorokból. Az adatokat szolgáltató városi vezetők - élükön Hajagos
Illés polgármesterrel, aki 5 évvel korábban 10 000 főnyi népfelkelő vezetett
Ozoráig - ilyennek látták a kor valóságát, a várost, annak társadalmát és egyes
embereit. Hornyik Jánossal, a későbbi történetíróval együtt önzetlenül tárták
fel a szerzők előtt mindazt, amit életútjuk során a városról megtudtak. Így
majdnem az ő érdemük, ennek a leírásnak megszületése, amely az akkori generáció
számtalan tagjában tudatosította a szűkebb szülőföld múltjának a viharos
századokba való rendkívül mély beágyazódását. Azóta közel 130 év telt el, s a
város mint térben és időben alakuló valóság nemcsak tartalmában, hanem formai
szempontból is alapvetően megváltozott. Ezért joggal felmerülhet az a kérdés,
hogy egy nagyrészt múltba vesző városkép leírását miért kell most az olvasó
kezébe adni. Nyilvánvalóan nem azért, hogy a mai felfokozott életritmusú
városlakó gondolatait ráirányítsa az egykori mezőváros nádfedeles házakkal és
szárazmalmokkal szegélyezett utcáinak idilli nyugalmára. Az sem lehet célunk,
hogy a környező templomtornyokkal, s a magányos jegenyékkel merengő puszták
varázsa, vagy kolomphanggal meg-megtört csendje iránt nosztalgiát ébresszünk.