Nagy István művészetének egyedülálló jelentőségét az adja meg, hogy valamennyi
rokon felfogású művésztársa közül egyedül őneki sikerült a népművészet sajátos
kifejezésmódját maradéktalanul átmenteni a ?magas? művészetbe. Elődei és
kortársai legfeljebb színező elemként alkalmaztak népi motívumokat képeiken, a
paraszti sors ábrázolását pedig még a legjelentősebb alföldi mesterek is
kizárólag a klasszikus arányrendszer és térszerkesztés keretei között tudták
megvalósítani. Nagy István korszakalkotó újítása nem abban állt, hogy gyökeresen
szakított a hagyományos ábrázolásmóddal ? ezt nagyobbrészt külföldi példák
nyomán számos magyar kortársa megtette már korábban is -, hanem abban, hogy a
paraszti életforma sokoldalú megjelenítésére első ízben hívta segítségül a
népművészet kifejezéskészletét, s ezt szervesen bele tudta építeni a ?nagy
művészet? hagyományos formavilágába anélkül, hogy akár a tartalmi, akár a formai
oldal rovására engedményeket kellett volna tennie. Zárt, önmagán belül
következetes képvilágának térszerkesztése és arányrendszere a népművészetben
gyökerezik, és csak végső formái következményeiben rokon kisebb-nagyobb
mértékben egyik-másik kortárs festészeti irányzattal, mindenekelőtt az
expresszionizmussal és a konstruktivizmussal. Ennek a formavilágnak a
kialakítása önmagában is nagy jelentőségű, de páratlanul értékessé avatja az a
körülmény, hogy a fejlődés mindvégig törések nélkül, megszakítatlan
folyamatossággal ment végbe. Hasonló példát cak a zenében ismerünk: Bartók és
Kodály munkásságában. Pap Gábor