A szemléletben él a szép. Mikor egy-egy műremeket szemlélése által birtokunkba
veszünk, szinte második létet adunk neki, megalkotjuk újra. A müvész nemes,
finom idegrezdületeiből és lelki mozzanataiból ismételünk meg sokat a
műélvezésben. Ez is ?mimesis, utána-átélés, S e megismétlés, ha jól! végeztük,
már élő alkotás lesz, épen nem holt másolat. Ezért beszélhetünk a müélvezésről
szinte mint művészetről. A müélvező művésszé válik; megismétli körülibeiül azt a
műalkotási stádiumot, mikor Baldensperger szerint (La Littérature, 39. o.) ?A
művészi koncepció még alig válik el szerzőjétől, s a kifejezés még szinte belső
marad. Théophil Gautier Baudelaire tanulmányában találkozunk a műélvezés egy
sajátos művészével, Fernand Boissard-ral, ki ?egyformán értett a festészethez, a
költészethez és a zenéhez; de benne mintha a műélvező ártott volna a művésznek;
nagyon lefoglalta idejét a csodálás; minden erejét az elragadtatásban adta ki...
Ugy csodálta a szépet, hogy a nagy csodálásban elfellejtette kifejezni; s amit
ily mélyen megérzett, azt - ugy hitte - már ki is fejezte, tegyük hozzá;
kifejezte belül, a mély megérzés által.