Aki nézte már távcsővel a csillagos égboltot, ismeri azt a nagyszerű érzést,
amikor egy szép és fényes csillag méltóságteljes lassúsággal beúszik a távcső
látterébe; a nemzeteknek is vannak ilyen boldog pillanataik. A világ iránya
találkozik a nép belső hajlandóságával és a szellemi hegemónia minden erőltetés
nélkül, magától hull a nemzet ölébe. Ilyen kor az orosz számára a múlt század
közepe és második fele, a realizmus kora. E boldog pillanatot - hogy Szerb Antal
hasonlatánál maradjunk - megelőzi a század első évtizedeiben a
szentimentalizmus, azután a nyugat-európai mintákhoz igazodó romantika, melynek
sajátosan orosz változatát Puskin teremti meg, s a legnagyobb orosz romantikus
már realista is. Az addig uralkodó műfaj, a költészet mellett felvirágzik, sőt
tért hódít a széppróza, a regény, s benne megjelenik a kor hőse: a felesleges
ember - a bűnbánó nemes, ahogy Szerb Antal nevezi -, majd a tragikomikus
helyzetekbe sodródó, megalázott és megszomorított kisember. A XIX. századi orosz
próza útját nemcsak regény-mérföldkövek, hanem halhatatlan novellák is jelzik.
Antológiánk olvasója ezt az utat járhatja végig Puskin Belkin-elbeszéléseitől
kezdve Gogol fantasztikumot és valóságot ötvöző, keserű nevetésre fakasztó
pétervári ciklusán, Turgenyev lágy poézissal áthatott, tájleírásokkal ékes
életképein, Szaltikov-Scsedrin mesébe bújtatott kegyetlen szatíráin, Leszkov
shakespeare-i ihletésű tragikus szerelmi történetén, Tolsztoj és Dosztojevszkij
kisprózaremekein át Csehovnak századunkba átvezető, korszakos jelentőségű
novellisztikájáig.