A 2 számú kocsi, amelyet Fidel vezetett, úgy harminc méterről követte az elsőt,
lassan, hogy időt hagyjon feladatának végrehajtására... Amint a 2. számú kocsi
elhaladt a katonai kórház előtt, a hátsó ülésen ülők az Ejército egyik
őrmesterére figyeltek fel, aki sietős léptekkel közeledett a fasorban. Tekintete
egyszerre rémült és gyanakvó kifejezéssel a 2. számú és 3. számú kocsira tapadt,
s gépies mozdulattal a revolveréhez nyúlt. Fidel nem látta az őrmestert. Ő a
guardia cosaca két géppisztolyos katonját tartotta szemmel, aki háttal fordultak
feléje... megmerevedtek rémületükben, és bámulva nézték, hogy az 1. számú kocsi
őrmesterei lefegyverzik az őrszemeket. Nekem ekkor - mesélte Fidel - két
gondolat jár a fejemben. Először félek, hogy a guardia cosaca két géppisztolyos
embere lőni kezd a mieinkre, akik az őrszemek lefegyverezésével vannak
elfoglalva. Azután meg el akarom kerülni, hogy a lövéseik riasszák a többieket
odabent. Így hát arra az elhatározásra jutok, hogy rajtaütéssel foglyul ejtem
őket. nem látszik nehéznek, minthogy háttal állnak felém... Ami ezután történt,
két vagy három másodperc műve volt. Így, a pillanat izgalmát is közvetítő
krónikás hűségével jeleníti meg a Goncourt-díjas francia író 1953. június 26-át,
a modern Kuba történelmének fordulópontját, győzelemre hivatott forradalmának
első mozzanatát: egy átmeneti kudarcot, amely mégis megingatta azt a keserű
rögeszmét, hogy a diktatúra megdönthetetlen, és alkalmat adott Fidel Castronak,
hogy egy emlékezetes perbeszédben megfogalmazza a kubai forradalom nagyszerű
szociális és humanista hitvallását.