Mika Waltari ebben a regényében a római Minutus Manilianus naiv-ironikus
közvetítésével Claudius és Nero korába kalauzolja az olvasót, és az
utóvirágzását élő, hanyatlásnak indult Római Birodalom mindennapi életét mutatja
be a mai szemmel látó és láttató művész történelmi hűségével és a tőle
megszokott lebilincselő mesélőkészséggel. Főhőse ismét gyarló ember, a kor
jellemző hibáival, de az örök igyekezettel, amely minden korban, minden
társadalomban a jobb, a szebb keresésére sarkall. Nero, a világtörténelemből
megismert zsarnok, akinek a nevéhez Róma égése és az első keresztényüldözések
fűződnek, merőben új, eredeti megvilágításban áll előttünk: hiú és szeszélyes
művész, maga előtt tetszelgő emberbarát, aki magatehetetlenül kapálózik a
velejéig romlott augustusi birodalom elkerülhetetlen végzete ellen. Valóban
elbukott-e Nero? Igaz-e, hogy öngyilkos lett? Hogyan váltak mártírokká a
lenézett keresztények? Hogyan hordozta magában az új vallás kezdettől fogva a
későbbi szakadások csíráját? Hihet-e egyáltalán fenntartások nélkül a
racionálisan gondolkodó ember? Az író szenvedélyesen keresi a kielégítő választ
ezekre a kérdésekre. Manilianus szenátor, aki a választ, a logikus
következtetéseket megszövegezi, nem jobb és nem is rosszabb kortársainál; ember,
akit ugyanazok a vágyak vezérelnek, ugyanazok a szenvedélyek repítenek a magasba
vagy rántanak a mélybe, akit ugyanúgy a szép, a jó és a béke eszméi nemesítenek,
és ugyanúgy az önzés, a hiúság, a becsvágy alacsonyít le, mint bármelyik ősünket
vagy kései utódait.