Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, ami élt és
tiszta volt. És mintha ez a gondolat kézen fogta volna a Boldogasszonyt,
kilépett az előcsarnok oszlopai alól. A magas légből kerengve, rejtélyes
galambok seregei közeledtek a földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy
megálltak az aureolás szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a
legfehérebb és a Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a
templom lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy
utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, mint légies
virágok, koszorúban ringtak a pillangók. És a Boldogasszony elindult a régi
Árkádia mezőin. De a mozdulattól homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola;
sűrű fátyola alatt fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból.
Mintegy álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az
érintetlen fű közé helyezte. Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélekzete és,
mintha még mindíg álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette
szomorú fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos
hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott. Isteni bájjal emelte
kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná törülni a súlyos aureola nyomát;
és e mozdulat árnyékából szeme szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az
örök ifjúságot, mely a mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen
végiglüktetett... Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy
jöttére kivirágzottak itt a myrthusok? (Részlet a címadó novellából)