Két királyról szól ez a könyv. Ismét apa és fia a főszereplő. II. (Vak) Béla,
az apa elkövetett egy olyan tettet, vagy legalábbis a nevét adta hozzá, aminek
alapján nyugodtan írhattuk volna e kötet első felének az elejére a vak, de
kegyetlen király története címet is - ám ez sem állná meg egészen a helyét, mert
uralkodásának folyamán, későbbi cselekedeteivel rácáfolt erre a megítélésre. Egy
olyan királyról van szó, aki a szeme világát már hétéves korában elveszítette,
pontosabban mások elvették tőle, és ennek is a politika volt az oka. Egy olyan
uralkodóról, aki szerb felesége és szintén szerb sógora révén akkora hatalommal
rendelkezett, amellyel számos, látó király sem élhetett soha. Vak Béla fiának, a
gyermekként trónra került II. Géza királynak viszont eseménydús, mégis - a
korabeli viszonyokhoz képest - akár nyugodtnak is mondható uralkodás jutott
osztályrészül -,ha nem számítjuk meg-megújuló háborúit előbb az orosz
fejedelemségek, majd az akkori Európát meghatározó, két terjeszkedő császárság,
a bizánci és a német-római ellen. Halálának pillanatában látszólag
kiegyensúlyozott, mégis robbanásveszélyes állapotban volt Magyarország: túl sok
volt a királyjelölt, testvérek és királyi gyermekek ugrásra készen vártak
valamennyien arra, hogy trónra kerülhessenek... Van még valaki, akiről szót kell
ejtenünk, mert személye végigkíséri a kötetünkben tárgyalt egész korszakot,
összeköti II. Béla és II. Géza uralkodását. Egy keletről jött fattyú ő, aki -
amikor és ameddig csak módja volt rá - hihetetlenül bonyolulttá tette az
eseményeket, rendre összezavart mindent. Borisz egy előző király fia volt, vagy
legalábbis egy olyan ember, aki magáról ezt állította... A vak király, a fia és
a trónkövetelő(k), története következik tehát.