A költözés napján tudtuk meg Pistáéknál, hogy a Rudolf téri ház ég. [...] Aztán
egyre lehangolóbb, egyre megdöbbentőbb, egyre fájdalmasabb névsor. [...]
Poldikát Etával együtt legyilkolták, Gáboréknak semmi nyomuk, Anciékról sincsen
hír. Péterke... és Ernő. Végeláthatatlan a sor. Mindez még hozzátartozik fekete
esztendőnk történetéhez. De valójában számomra akkor fejeződött be ez az év,
amikor a Zuglóba költözködés kimerítő napja utáni reggelen, ágyban fekve, kósza
tekintetem megakadt a mennyezet egyik gránátsebezte pontján. A lepattant
vakolatok helyén sárgás foltok szakították meg a hófehér festést: a fölöttem
levő arasznyi folt körvonalai furcsán, megdöbbentően s bizalmasan - Pallas
Athene ismert szobrát idézték. Ettől a naptól kezdve hónapokon keresztül minden
reggel Pallas Athene fogta el elsőül pillantásomat [...] a kultúra vigasztaló,
ígéretes, bíztató üdvözlete a Ma szomorú, züllött, reménytelen világa felé.
[...] Ám nem keresünk most már semmire magyarázatot; megpróbálunk [...]
beletörődni mindabba, ami történt; s alázatos szívvel bízni és hinni abban, hogy
továbbra is megmaradhatunk a tán meg nem érdemelt helyen, a Jóisten tenyerén.