A regény Faulkner kései műve. Azt gondolhatnánk tehát, hogy lehiggadt,
letisztult, klasszicizáló öregkori mesterdarab. De nem: a Példabeszéd még a
csupa rendhagyó vállalkozásból összeálló életműben is különleges kivétel: újabb
kísérlet. Elüt a többitől mind témáját, mind ábrázolásmódját tekintve. Nem a
Yoknapatawpha megyei Jeffersonban játszódik, hanem az első világháború francia
hadszínterén: nem a déli mítoszt jeleníti meg a szimbolikus naturalizmus
korábban megismert faulkneri eszközeivel, hanem az Újszövetséget modernizálja
allegorikus példázat formájában. Egy fiatal francia tizedes és tizenkét követője
zendülést szít a közkatonák közt a front mindkét oldalán. Békét hirdet. A háború
megakad, de csak egy hétre, mert az ellenfélként szemben álló tábornokok is
összefognak, s hamar helyreállítják a rendet. A lázadót (történetesen épp két
közönséges bűnözővel együtt) kivégzik, majd holttestét (furcsa véletlen folytán)
kihantolják, s mint Ismeretlen Katonát a Diadalív alá temetik, ahol örökmécs ég
fölötte. Ami illik is hozzá, hiszen (a körülmények különös összjátéka
következtében) épp a szövetséges hadakat vezérlő agg marsall természetes fia, a
felkínált és megtagadott hatalom egyetlen örököse... A sorozatos véletlenek
nemcsak könnyen behelyettesíthető bibliai párhuzamok, hanem - paradox módon -
azt is jelzik, hogy a regény az egyszerű példázatnál jóval több, bonyolultabb
gondolatot vet föl. A hősi legendát egy lólopás groteszk története egészíti ki;
a naiv allegóriát modern látomás: a tehetetlenül sodródó s mégis célratörő,
hatalmas és elpusztíthatatlan embertömeg állandó konkrét jelenléte
ellensúlyozza. Ettől a kiegészítéstől és ellentpontozástól, a tiszta
bölcselethez merészen hozzákevert nyers valóságtól lesz a rendhagyó regény
szabályosan faulkneri kompozíció: egyszerre összegzés és új kezdeményezés. Kívül
esik a korábbi könyvek körülhatárolt epikai világán, de ugyanarról szól, amiről
az egész életmű: az emberi élet értékéről, az erkölcsi döntés és cselekvés
lehetőségéről, az egyén és a közösség viszonyáról, az emberiség végzetéről.
Ahogy az író a Nobel-díj átvételekor a híres stockholmi beszédben megfogalmazta:
a megmaradás és a fennmaradás dilemmájáról. William Faulkner ezen a regényén
dolgozott legtöbbet: kilenc évig írta. Azt várhatnánk tehát, hogy megnyugtató
eszmei lezárást, végső megoldást találunk benne. De nem: mint minden
Faulkner-mű, ez is befejezetlen - drámai megjelenítése csupán a sorskérdésnek,
amelyre az olvasó felzaklatott lelkiismeretében keresendő a felelet.