E törvénytár olyan, mint a legkiválóbb szerencsehozó varázsige. Pallérozza az
értelmet, örök hírnevet és hosszú életet ad, és tökéletes boldogsághoz vezet. A
Mánava-dharmasásztra, azaz Manu törvénykönyve évezredeken át meghatározó
jelentőségű szöveg volt az indiai társadalomban. Mi sem árulkodik erről jobban,
mint a szubkontinens különböző pontjain fellelt, ma már jobbára egyetemek,
kutatóintézetek könyvtáraiban őrzött számos kézirat. A Mánava-dharmasásztra
ugyanúgy pánindiai szöveg tehát, mint a Bhagavad-gítá, a Mahábhárata vagy a
Rámájana. Műfaját tekintve törvénygyűjtemény, és mint ilyen, átfogó szabályok
hálózatrendszerére fűzi fel a védikus társadalom, a varnásrama tagjainak életét.
A mű középpontjában a cselekedetek (és a cselekedeteket végzők) állnak, de egy
olyan környezetbe ágyazva, amely az eredettől, a ?honnan?-tól ? azaz az első
fejezet teremtésleírásától ? a végcélig, a ?hová?-ig ? az utolsó fejezet titkos
tanításáig, a végső boldogság, a legmagasztosabb cél eléréséig ? mindent
felölel. A modern törvénykönyvek szűken vett témái ? a jogsérelmek, vétségek,
büntetések stb. kifejtése ? ily módon csupán a nyolcadik és kilencedik
fejezetben kerülnek elő, míg a kötet nagy része a dharma szó másik fő
jelentéstartalma alá ? ?elidegeníthetetlen kötelességek? ? sorolható témákat
tárgyalja. A versekben minduntalan visszatérő formula az ?itt és a túlvilágon
is? az ?ebben az életben és a következőben? és hasonlók. A tetteknek ? a
bűntetteknek csakúgy, mint a jámbor vagy vallásos cselekedeteknek ? messze ható
következményei vannak. Amellett, hogy már ebben az életben is kijár értük a
megfelelő büntetés vagy jutalom, a tetteket végző egyén halál utáni rendeltetési
helyét, illetve a földi létkörforgásba (szamszára) visszakerülve, következő
megszületését is meghatározzák.