Első gyermekkori olvasmányélményem volt Széchenyi Zsigmond afrikai
vadásznaplója, a Csui. Már ekkor elhatároztam, hogy vadász leszek, mi több,
vadászíró. Mi sem természetesebb, hogy vadásznaplót is vezetek, már oladi
vadásztanuló-korom óta. Hosszú téli estéken, ha véletlenül nem éppen vadászik az
ember, jó a cserépkályha mellett üldögélve belelapozni régi naplókba, újra
átélni sikeres és sikertelen vadűzések bűvöletét, emlékezni diadalokra és
levonni kudarcok tanulságait. Könyvemben egy kisalföldi vadásztársaság területén
1992 és 1996 között átélt események közül válogattam. Igyekeztem minden ott
honos vadfaj vadászatából szemezgetni egy keveset. Azóta néhány általam leírt
dologról kiderült, hogy tévedtem, de ezeket is változatlanul hagytam, hiszen az
írót nem csak bölcs meglátásai, hanem tévedései is jellemzik. A naplóírás
meglehetősen intim műfaj. Nem a nagyközönségnek készül. Ha mégis nyilvánosság
elé tárjuk, kiszolgáltatjuk magunkat, gyarlóságainkról mindenki tudomást szerez.
A naplónak nem hazudhatunk, nem szépíthetünk a dolgokon. Ha mégis megtesszük,
önmagunkat csapjuk be. Írásom olvasva bizonyára sokan lesznek, akik majd jókat
nevetnek rajtam, meg mindazon, amit leírtam, amit gondolok, amiben hiszek.
Vállalom. Ez vagyok én, és sem rövid, sem hosszú távú terveim közt nem szerepel,
hogy megváltozzak.