Köztudott, hogy hazánk lakosságának még napjainkban is közel a fele községekben
él. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint az ország 3026 községében élt a
lakosságnak 46,7 százaléka. Az aktív keresőknek is csaknem ugyanilyen hányada,
több mint 45 százaléka községi lakos volt. Köztük találjuk a munkásosztálynak
mintegy felét, jelentős számú értelmiségi csoportokat, - és természetesen a
falvak képezik ma is a mezőgazdasági vállalatok és a bennük dolgozó nagy
többségének működési területét és lakóhelyét. A magyar falvakra a múltban a
viszonylagos elzárkózottság, a mezőgazdasági dolgozók egyértelmű túlsúlya, az
elmaradottság, - a falu arculatát megadó lakóinak, a parasztságnak társadalmi
helyzetére pedig - Erdei Ferenc szavaival élve - a leragadtság, az ország
politikai, szellemi, kulturális színteréül való kirekesztettség, a mélyvilági
lét volt jellemző. Ezeknek a falvaknak az összetétele és ezzel együtt
jellemzőinek átalakulása az 1945-ös földosztással indult meg, majd az iparosítás
időszakában gyorsult fel. Az utolsó két évtizedben pedig a falvak átalakulásában
alapvető szerepet játszott a mezőgazdaság szocialista átszervezésének
befejezése, a mezőgazdaság, a benne végzett munka jellegének gyökeres
átformálódása. Mindezt mutatja többek között, hogy a községek aktív keresői közt
a nem mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya népszámlálási adatok tanúsága
szerint az 1949-es 24 százalékról 1960-ra 40,5 százalékra emelkedett: 1980-ban
pedig már 51,2 százalékot ért el az arányuk. Ez együtt járt természetesen a
községekben élő családok összetételének a változásával is. Gyorsuló ütemben nőtt
azoknak a családoknak a száma, amelyekben különböző népgazdasági ágazatokban
dolgozó, különböző társadalmi osztályokhoz és rétegekhez tartozó dolgozók élnek
együtt, alkotnak közösséget.