Egy holdas nyári éjszakán magányosan virrasztottam a hajó fedélzetén. Alattam
ezüstösen ringott Homeros tengere. Hullámai fáradhatatlanul szeretkeztek
egymással, s játékukban talán az Oceános antik istenei ölelkeztek, a víz méla
locsogásába talán az ő zokogó daluk vegyült... (?) A telihold levilágított reám,
s én elaludtam. És oly szépet álmodtam azon az éjtszakán Itáliáról. Mire pedig
megvirradt, valósággá lett mindaz, amit álmodtam: a távol hullámok játékában,
mint a mesék csillogó gyöngyfüzére, úszott a fehér olasz part. A gyöngysorból
immár halmok, völgyek lettek: az a föld, melyen hajdan a világ trónja állt.
Római császárok ültek e trónuson, s az ő kezükben lett a hatalom oly végtelenné,
hogy már-már isteneknek képzelték magukat ezek a halandó emberek? (?) Még a
trónok talapzata is sír, s ma már csak az tátong a régi dicsőség helyén. Egy
virággal ékes sír, melyben a világ legnagyobb gondolatai porladoznak az elmúlt
óriásokkal. Őket fogjuk utunkban felkeresni: a halottakhoz megyünk. És szűnjenek
meg számunkra létezni az élők addig, amíg az ő birodalmukban, a múltak emlékei
között bolyongunk. (Tormay Cécile, 1900.)